Tajtékoztam, hogy az ország egyetlen idegen nyelvű könyvesboltjában sem lehet még kapni, és a Bookline is csak december 3-ára vállalta, holott a Wikipedia szerint már november 17-én megjelent. Ljubljanai villámlátogatásom során külön megnéztem az éppen akkor – a helyi melegfesztivállal egy időben tartott –  Ljubljanai Könyvvásáron, hátha, és lecsekkoltam néhány ottani angol nyelvű könyvesboltot is. Semmi. Aztán talán még odakint megjött az értesítő, hogy mégis megérkezett, mehetek érte. Rég tartott könyv ilyen izgalomban (illetve mégsem: Pynchon és Cave szintén idén megjelent, új könyveinél hasonlóan éreztem magam Berlinben) – mint egy régóta tervezett randevú, vagy egy legendás város első felfedezése előtt.

Szép nagy, vaskos könyvtárgy, illik az öreg Vladimir kolosszális alakjához, aki a szokásos, áthatóan unott tekintetével tekint le a szerény olvasóra a hátsó borítóról, mint egy orosz Hannibal Lecterbe oltott irodalmi Winston Churchill. A címlapon a szerző neve és a regény címe félig beleolvad a borító sűrű feketéjébe, méltán, hiszen magát a szöveget is úgy rángatták vissza a túlvilágról, egy svájci bankfiók évtizedes purgatóriumából, mely fölött ott lebegett a végrendeleti autodafé tüzes angyala. Miután az ember finoman kivetkőztette a zsugorfóliából, lassanként kiderül, hogy a kötet minden ízében telitalálat, bár kissé olyan, mint egy igen díszesen megtervezett, óriási katafalk, amely sötét brokáttal és fehér orchideákkal sűrűn megrakva, nehéz tömjénfüst és angolkürtök pincemélyen búgó zsolomzsmája mellett prezentálja a régóta halott mester utolsó művét tartalmazó kártyákat, szám szerint százharmincnyolc darabot, melyek fakszimile változatait akár ki is operálhatjuk a könyvből a perforált szélek mentén, hogy a magunk belátása szerint rendezzük újra a töredékeket, ahogy az öreg mester is csinálta készülő műveivel. (A kártyás munkamódszer ismerős lehet a Pale Fire, magyarul Gyér világ olvasóinak, ahol John Shade is hasonlóképpen rakta össze a maga hosszúversét.)

Ha lefejtjük a mattfekete védőborítót, már láthatjuk is Nabokov kézírását, ahogy az utolsó kártyán épp az elmúlás, az eltöröltetés, a megszüntetés különböző angol szavai között válogat: Efface. Expunge. Delete. Rub out. Wipe out. Obliterate. ^(275.) A könyv gerincén hasonlóképpen a mester kézírásával szerepel a cím, mely oly sok éven át kísértette az örökös, Dmitri Nabokov éjszakáit: The Original of Laura.

Az ügyvédbojtárok mindenkit táncba visznek: a medikákat is. A földszinten parasztbarokk zenekar, vonósnégyes, kócból varrt parókák alatt húzzák a talpalávalót. De mindenki az emeletre vágyik, az igazi bálterembe, tisztek és doktorkisasszonyok közé. Az arisztokrácia, persze, távol tartja magát – Gróf Cseresznyey Kázmért még tizenkilenc nyarán verte agyon egy vascsővel a kasznár, azóta disznókat tart a könyvtárszobában. A család többi része Bécsbe menekült, onnan szórja konok átkait a hálátlan nemzetre. Hamvazószerda a bűnbánat napja, ilyenkor mindig küldenek egy disznót az urak, szájában hímzett zacskó, hamuval tele. Emlékeztetésül, hogy a Cseresznyey család semmiből nem tanul, semmit nem felejt. Ezért Cseresznyén mindig egy nappal tovább tart a farsang: azzal kezdik, hogy végighajtják az utazástól félholt állatot az Ady Endre utcán, és Disznófejű Nagyúrnak nevezik. Aztán a kasznár dédleánya kinyitja az uradalmi kastélyt, ahonnan lassan kirepül a harmadik generáció. A régi franciakertben történik a miskárolás, közvetlenül a bukszusok mögött. A hagyomány szerint ha elég magasra spriccel a vér, a falu uniós támogatást kap, s idővel városi rangra emelkedik. Az ártánynak pálinkával felöntött moslékot adnak vígasztalásul, és befektetik a nagyságos asszony baldachinos ágyába. A feje alá párnának Verbőczy Hármaskönyvét teszik. Ilyenkor avatják a katonai kollégium végzős növendékeit is. A húsz, huszonöt nyalka legény alakzatban masírozik végig a főutcán, kifényesített gombjaikon hasra esik a Nap. A franciakertben homokot szórnak a disznó vére fölé, és malaszttal teljes beszédet mond a jegyző a Nagybetűs Életről. A ceremónia végén a kasznár dédleánya fehér galambokat ereszt ki a bálterem ablakán, a felavatott diákok pedig céloznak, és lőnek. Aki nem tud legalább egy elejtett galambot fölmutatni szíve választottjának, az legfeljebb a szakácsnékkel mulathat, mert tisztességes leány nem nyújtja buzinak a kezét. Akkor már inkább gyufát iszik a magtárban.

 

 

 

Fotó: Jan Saudek.

"Általában véve a heterotópia egyik alapszabálya, hogy egy valóságos helyen több olyan teret helyez egymás mellé, melyek normális esetben kizárnák, ki kellene zárják a másik jelenlétét. A színház, mely heterotópia, a színpad téglalapján egész sor különböző, idegen tájat vonultat fel egymás után. A mozi egy hatalmas, téglalap alakú terem, melynek az egyik falán egy kétdimenziós felületre olyan újabb teret vetítenek, mely megintcsak három dimenziós. De a heterotópia legősibb példája talán mégis a kert, ez az évezredes találmány, amelynek Keleten egész biztosan mágikus jelentése volt. A hagyományos perzsa kert négy részre osztott tégalap, ahol az egyes részek a négy elemet képviselik, amelyből a világ felépül, és amelynek a közepén, a négy kisebb téglalap kereszteződésénél szent tér található: egy szökőkút, egy templom. A középpont körül pedig a világ minden növényét össze kellett gyűjteni, példaszerű és tökéletes egységben. Márpedig ha belegondolunk, hogy a keleti szőnyegek eredetileg kertek – egész pontosan „téli kertek” – reprodukciói voltak, rögtön megértjük, milyen jelentősége volt a legendás repülő szőnyegeknek, melyekkel az egész világot körbe lehetett járni. A kert egy olyan szőnyeg, melynek falai közé az egész világ odagyűlik, hogy szimbolikus tökéletességét betetőzze, a szőnyeg pedig olyan kert, mely a térben szabadon mozgatható. Vajon park vagy szőnyeg volt az a kert, melyről az Ezeregyéjszaka mesélője beszélt? Láthatjuk, hogy a világ minden szépsége összesereglik ebbe a tükörbe. A kert az antikvitás kezdete óta az utópiák helye. S könnyen támadhat az a benyomásunk, hogy a regények számára a kert különösen otthonos hely; bizonyára azért, mert a regények valójában magából a kert intézményéből születtek. A regényírás kertészeti tevékenység."

Részlet a "Heterotópiák" című rádiós előadásból. Radio France Culture, 1966.

Európának három fővárosa van, egy hivatalos, egy valóságos, és egy titkos fővárosa. Bár magukat a hivatalos fővárost jelentő hatalmas acél-üveg irodaházakat soha nem láttam, Brüsszelről mégis meglehetősen sok emlékkel rendelkezem. Brüsszel már akkor egy nem létező birodalom nem létező fővárosa volt, mikor az Európai Unió még csak néhány jószándékú politikai fantaszta álmaiban létezett két hidegháborús egyeztető tárgyalás, és néhány látszatmosolyokkal szelidített állófogadás szünetében.

Egy város az európai kontinens északi peremén, amit egy valaha volt gyarmatbirodalom fővárosának építettek, de mire a nagyvonalú építkezések befejeződtek, a gyarmatbirodalomnak már csak az emléke maradt. A kafkai méretekkel büszkélkedő, számtalan használhatatlan folyosóval és lépcsőházzal felszerelt Igazságügyi Palota, melynek tervezője még a munkálatok ideje alatt megőrült és meghalt, nem egy egykor volt birodalomra, hanem egy lehetséges birodalom meghiúsult reményeire emlékezik. Az Európai Unió választása, a praktikus szempontokon túl, valami megfoghatatlan szellemi szükségszerűség szerint is teljesen kézenfekvő. Az a város, ami egy nem létező országocska, a Flandriából és Wallóniából összetapasztott Belgium fővárosa, tökéletesen alkalmas egy olyan entitás befogadására, amely maga is legalább annyira lehetetlen konstrukció, mint Belgium, és legalább annyi birodalmi ábránddal terhes.

„L’Europe sera Belge, ou ne sera pas.” Már nem tudom, melyik belga politikus mondta ezt az örökérvényű mondatot, de pontosan a közepébe talált a dolognak, amikor azt találta mondani: Európa vagy belga lesz, vagy nem lesz egyáltalán.

Az Európa titkos fővárosával ápolt viszonyom már kisgyermekkoromban elkezdődött, és mivel íróként mégiscsak főleg a titkossal, a be nem vallottal, és a rejtve maradóval kell foglalkoznom, ez tulajdonképpen rendjén is van így. Bár Velencét sokan tartják az illúziók és a szemfényvesztés városának, a figyelmesebb szemlélő itt nem nagyon takaríthat meg magának néhány kijózanító felismerést, amelyről Európa más nagy- és fővárosai igyekeznek minél inkább elfeledkezni.

Az egyik legfontosabb ilyen felismerés egyébként éppen az európai ember fáradhatatlan illúziógyártási kedvére vonatkozik. Velence olyan töménységben és kérlelhetetlen monotóniával ontja magából ezeket a tetszetős káprázatokat, ami egészen új, leleplező fényben mutatja meg nekünk Európa más, sziklaszilárdnak és nagyonis valóságosnak hitt illúzióit a szépségről, a műveltségről, és a művészetről. Ugyanakkor ez az abszurditásig, giccsig és rémálomig túlhajtott zsúfoltság nem egyszerűen csak megmutatja az illúziók illúzió-jellegét, de ahelyett, hogy valami aszketikusan elképzelt igazság felé űzve a rögvalóság sivatagába utasítana minket, arra is megtanít, hogy ezt az illúzióigényt mint az európai ember természetes adottságát, sajátos tulajdonságát ismerjük fel, és mint olyat, egy megfelelően éles, elnéző mosollyal, szeretni is megtanuljuk önmagunkban.

Hogy a rögvalóságra borított színpompás lepleket nem lerángatni kell, nem cafatokra szedni és elégetni valami homályos puritanizmus oltárán, csupán a helyükön kezelni. És azt is tudni például, hogy miként mi magunk, ezek is ki vannak téve az idő múlásának, az időjárással együtt járó eróziónak és a mocsárból lassanként fölkúszó rothadásnak. Mert Velencében arról is eléggé nehéz megfeledkezni, hogy mindaz, amit Európa és az európai gondolkodás és művészet évezredeken át épített, örökkévaló mennyei Városának képzeltünk, nagyonis mulandó, pusztulásra ítélt valami.

És derékig áll a nyálkás, ki tudja, milyen történelem előtti csúszómászók által lakott zsombékosokban, ahonnan az idők hajnalán szép lassan kinőtt.

Velence éppúgy, ahogy az eurokraták aktatáskás tömegeivel kárpótolt Brüsszel, szintén egy elveszett birodalom mesterségesen fenntartott, különös álmát alussza. Ez a birodalom valamivel kevesebb évet élt, mint amennyi idős most az az ország, amelynek állampolgára vagyok. És ezer év azért nem kevés idő. Ez a birodalom hajdan, karrierjének csúcsán a Földközi-tenger egész keleti felét a magáénak tudhatta, az akkor ismert világ többi birodalma pedig így vagy úgy, gazdaságilag vagy politikailag, de szintén a zsebében volt.

Berlinnek, amely tehát e feljegyzésen belül, kizárásos alapon, csakis Európa valóságos fővárosa lehet, szintén megvoltak a maga birodalmi ábrándjai, melyek mára már csak vissza-visszatérő rémálomként nehezednek a borongásra amúgy is hajlamos, sokat megénekelt berlini égre. A Harmadik Birodalom képzeletbeli fővárosának grandiózus terveiből ugyan nem valósult meg sok, és ami mégis, azt többnyire a földdel tették egyenlővé a rivális birodalmak lelkiismeretes bombázásai; annál mélyebb nyomott hagyott benne azonban az egyik rivális, a Szovjet Birodalom egy jóval kevésbé fantáziadús építészeti vívmánya, a Fal, mely egy csapásra fából vaskarikává, egyszerre központi jelentőségű hellyé, és egyben határvárossá tette Berlint. Fővárosi rangját felerészben ugyan elvesztette, ekkor azonban már jóval többről volt szó, mint Németország – bármelyik Németország – vezető városának címéről. Berlin a Fallal együtt egész Európa történelmének középpontjába került, a Fal leomlása után pedig nem csak a maga, hanem egész Európa emlékezetének letéteményesévé és őrzőjévé is változott.

Ez az örökség azonban egészen másfajta magatartást igényelt, mint amilyen a maga múzeumi Csipkerózsika-álmában szendergő Velencéé. Egyrészt, mivel megőrzés mellett itt már csak bajosan lehetett volna megspórolni a jelenidejű és azonnali hatállyal megkezdett feldolgozás munkáját, másrészt, mivel Berlin örökségéhez a folytonos változás és átalakulás ugyanúgy hozzátartozik, mint a Fal vagy a Reichstag önmagukban is rengeteg történelmi réteget magukba foglaló objektumai.

Ettől függetlenül, ha Európáról beszélünk vagy gondolkodunk, Berlin épp ugyanúgy csak Velencével és Brüsszellel együtt érvényes, ahogy az utóbbiak sem lehetnek meg a másik kettő nélkül.

(Képek innen, innen és innen.)