Mindig is úgy gondoltam, hogy akik söröskorsóval a kézben, vagy szexuális vesszőfutásaik lélegzetvételnyi szünetét kihasználva, Élet és Irodalom emberemlékezet óta tartó harcában az előbbi és nem az utóbbi mellett teszik le a garast, azok csak idült és öngyűlölő alkoholisták, és-vagy nimfomániások lehetnek, akik saját tehetségtelenségüket mentegetik mindenféle hagymázos élet-filozófiákkal. A szexnek és az alkoholnak ugyanis – jó esetben – nincsen filozófiája: az vagy megtörténik, vagy nem történik meg, de megtörténtének egyik legfontosabb jele éppen az, hogy a filozófiák és ideológiák egész kuplerája azonnali hatállyal az ajtón kívül találja magát: mint a szarni kivágott macskák, úgy őgyelegnek a gondolatok az elragadtatott ember-test körül, ám élesre fent raison-karmaikkal még csak a felszínét sem értinhetik.

Aki iszik vagy baszik, az a száját ivásra és csókolásra használja, és az Istenért, ne beszédre. Nagy szeretőknek és nagy ivóknak vállrándítása sincs az efféle szánalmas, önmentegető locsogásra, ám annál komolyabban veszik az Irodalmat. Az Élet ünneplése pedig egyedül a legnagyobb könyv-aszkéták szájából hangozhat hitelesen: ők tudják, miről beszélnek, hiszen ők tudják csak igazán felmérni, mit veszítettek.

Ők tudják igazán, hogy az Irodalom nem holmi kéjes személyességek jegyzőkönyvezése, nem románcos ihellés egy viharos éjszakán, nem lobogó köpeny és rögtönzött szalon-brillírozás, hanem köszvény és fényhiány, hajnalig tartó piszmogás egy könyvtárszobában, nem büszkeség és balítélet, és nem is bűn és bűnhődés, hanem alany és állítmány, mondat és bekezdés, lucskos és vérző fiziológia helyett csontvázasan zörgő grammatika, idegrángásos pszichológia helyett patikamérlegen porciózott stilisztika, stb. A parafa-szobafogságig hipochonder Proustot, az érzelmi nulla és kiállhatatlan Flaubert-t, a Bastille-ba zárt Sade márkit, vagy a csehországi kastély-könyvtárossá aszott vén Casanovát már hadd ne kelljen iderángatni, hogy a tézis igazolást nyerjen! A (tonio) krögerizmus mint az irodalom katalizátora, erről van szó.

Mármost a legnagyobb ilyen élet-párti könyv-aszkétánk itt, a hűvös Magyarhonban nem más, mint Szentkuthy Miklós, legalábbis én így képzelem. Aki, ha meglibben az orra előtt egy illatos női fátyol, rögtön rohan a naplóhoz-kézirathoz, és inkább ír róla vagy ötven oldal gyönyörűséges prózát, mint hogy utánakapjon. De elég az is, ha eszébe jut, márpedig Szentkuthy eléggé tág asszociációs fesztávval dolgozik (ha nem a legnagyobbal, ami emberileg lehetséges). Nem hiába nevezi magát találóan és mélyértelműen Szent Orpheusnak, akiről (mármint az eredeti, ógörög lantosról) nem is igazán tudjuk elképzelni, miről és hogyan és miért énekelhetett, amíg Eurüdiké mellette szökdécselt még a felvilágban, ám annál inkább értjük az egész lelki mechanikát onnantól fogva, hogy Hádész kígyója egész az alvilágig röpítette.

Mert aki egyszer ivott a Reflexió zavaros-mérges gránátalmalevéből, az bizony örökre csak a túlpartról figyelheti, ahogy az édes-húsos nimfák és asszonyok kergetik egymást a Valóság elíziumi mezőin. Ezt az örök drámát, giccstől és kamaszos komikumtól sem mentes tragédiát énekli meg, Breviáriumának második részében, ezúttal az Orfeo-szerző Monteverdi álarcát öltve magára, a Szent Orpheusz szerzője. Különleges pillanata ez az évtizedeken át készülő opus magnumnak, hiszen tudtommal a befejezetlenül is több, mint két és félezer oldalas műben egyedül itt fordul elő, hogy Szentkuthy ezerszínű, nyelveket és kultúrákat, történelmi korszakokat és természettudományos teóriákat egybeolvasztó, páratlanul mulatságos és megunhatatlan prózanyelve odáig stilizálja magát, hogy nincs más választása: a világ legtermészetesebb módján áriává és költészetté kell válnia.

„Csak egyszer, ó, sors, csak egyszer lenni s nem kifejezni”, sírja Szent Orpheusz-Monteverdi (s ha valóban énekelve lenne mindez, a zeneszerző bizonyára erre a közhelyességében is mélyen tragikus lenni-re időzítené a magas C-t), s vajon nem ugyanezt mondja-e Flaubert, mikor kijelenti: nous sommes faits pour le dire et non pour l’avoir, arra születtünk, hogy kimondjuk, és nem arra, hogy birtokoljuk? s nem ugyanezt visszhangozza-e Proust saját orphikus opus magnumában (hiszen mi más lenne az Eltűnt idő egész hatalmas regényszövete, mint Orpheus tekintete, ahogyan az alvilágba halványuló Eurüdiké felé tekint), mikor azt írja: „az igazi paradicsom az, ami egyszer már elveszett számunkra”?

Ugyan e négy részes ária-sorozatból most csupán a második áriát idéztem ide, egy töredék töredékét tehát, azonban nem szabad felednünk, hogy mint minden igazán nagy stilisztánál, ahol létfilozófia és mondatfűzés egy és ugyanaz, Szentkuthynál is fragmentum és fraktál: azonos. Egyetlen mondat vagy mondatrész magában foglalhatja tehát az egész életművet, ahogyan, mint mondják, néhány évtized múlva egyetlen körömdarabkából levezethető lesz egy egész élőlény, sőt, egy egész faj, flóra és fauna. Maga a teljes ária-sorozat, mintha csak egy miniatűr, szentkuthyzált és orphikus Isteni Színjáték volna, az önmagából kitörni vágyó Én alvilági útját beszéli el, melynek során, persze, sokkal kevésbé valami végkifejlet, mint inkább a végkifejlet lehetetlensége tárul fel az elbeszélő (és az Olvasó) előtt, valahogy ilyenformán:

„S en-sorsom legsötétebb, mert színe s alja poltron, / Élet és mű között bolyong, mint aggály-aszú lélek: / Életben mű riogat, a műben lét a sorsom – / S a sír-írásom ez: se égi mű, se földi élet.” (4.)

S itt rögvest módosítanunk kell e kommentár kissé nagyvonalú, és leegyszerűsítő képletén, melyet az első bekezdésekben felvázoltunk, hiszen félő, hogy költői hevületünkben az Élet túlpartján rekedt Irodalmárt vészesen összekevertük a Filozófussal. Nem arról van szó ugyanis, hogy az Irodalmár örökre búcsút mondhatna az Élet örökké csábító, nyüzsgő sokféleségének, s nyugodtan berendezkedhetne a Reflexió hidegen klasszicista idea-pavilonjaiban, ó nem: sorsa ehelyett az örök otthontalanság, a lét és nem-lét közötti oszcilláció, hiszen amikor az egyik parton van, mindig a másikra vágyik, és viszont – fizika és metafizika flâneur-je tehát, s ha valaki még kételkedne afelől, hogy az 1939-ben keletkezett szöveg mennyire van összhangban a kor filozófiai irányaival, annak figyelmébe ajánljuk Lukács gyönyörűséges Heidelbergi művészetfilozófia és esztétika című művét, mely pár évtizeddel korábban hasonlóképpen foglalja össze az alkotó lelki alkatát: „sohasem hagyhatja végleg maga mögött a mindennapi életvalóságot – mint például a filozófus –, hanem egész élete szüntelen harc vele: szökni akarás és visszaesés, erőszaktevés és legyőzöttség, a távolság okozta legnagyobb szenvedés és a látomásbeli távolságnélküliség mámora”…

A helyzet pedig, bátran mondhatjuk, máig nem változott. Egészen véletlenszerű példaként álljon itt most egy másik idézet, valahonnan a huszonegyedik század elejéről, Parti Nagy Lajos berlini jegyzetei közül, mikor a mester épp a város „megírásának” problémájával birkózik: „Amikor jártam a várost, a terepemet, folyamatosan gyötört a lelkiismeret-furdalás, hogy miért nem ülök otthon, a Storkwinkelben, s mért nem írom «őt», mikor pedig otthon ültem, és írtam «róla», dolgoztam rajta, szintúgy gyötört, hogy mért nem vagyok «ott» éjjel-nappal, mért nem vagyok egyszerre mindenhol, hiszen hamarosan itt kell hagynom, s írni, megírni a könyvet ráérek majd otthon, Budapesten is.”

De hogy magáról a versről is beszéljek kicsit, kommentárom lezárása előtt még adósa vagyok a kedves Olvasónak egy frivol anekdotával. Történt ugyanis, hogy nem egészen öt évvel ezelőtt, kezdő irodalmárként (ó, boldog süvölvényévek!), mikor több másik fiatal költőbarátommal a Dokk.hu irodalmi portál Gyors és Gyilkos fórumában garázdálkodtam, egy hirtelen és ördögi ötlettől vezérelve feltettem ezt a verset a többi gyilkolandó közé, hadd lám, a fórum szigorú ítészei miként vélekednek róla. Természetesen álnevet használtam, méghozzá (én legalábbis azt hittem) igencsak árulkodó álnevet, hiszen úgy gondoltam, a Menard Péter névben az avatott szemlélő rögtön ráismer majd Borges híres tannovellája, a Pierre Ménard, a Don Quijote szerzője főhősére: ám tévednem kellett. (Az ilyen játékokra szokta mondani képző- és médiaművész Kedvesem, hogy „Ez most valami bölcsész-vicc, amit értenem kéne?”)

Lackfi János, a fórum éppen ügyeletben lévő gyilkosa, a következő értékelésben részesítette a felrakott ál-verset:

„Kedves Péter! Jaj, ezek a nagy-nagy tenoristás dalmahodások, vajúdások és hömbörödések! Zavaros a vers, és ha valami egyszerűt akar mondani, hát teker rajta kettőt és kicsit felstilizálja. Például a «Mikor járja végét e látás-átok?» annyit jelent, vélelmezem, hogy mikor szabadul meg már végre narrátor a látás terhétől, fáradalmaitól. No de akkor miért ilyen nyakatekerten fogalmaz? Vagy itt van ez is: «Hányszor nevettük románc titánjait, / Kik nem az Irisz vad köldökét szagolták» Szóval először a románc, utána annak a titánja (vagyis giccsóriás? az mi?), aztán azt röhögik, mert nem volt vad köldöknek szagolása. Mármint az Íriszének. Az ő köldökének. Vagy a köldök íriszének. Miért is ne? «Illat gyógyító selyem-siráma / Bús szimatjuk többé sose érte» — ne haragudj, de ez szintén zöldség. Miért nem mondod, hogy sosem éreztek jó illatot? Alap-bajok: 1. a zavarosság-modorosság önmagában nem költői erény 2. egy vers esetében el kell dönteni, miről írunk, nem csak úgy bele a vakvilágba. Mert amúgy az egész, ahogy írod, csak költői tévtan (vagy inkább költőietlen tévút), villogás, műveltkedés, pelyva a szélben.”

Nos, félreértések elkerülése végett: az értékelés felidézésével nem az a célom, hogy a (nem is olyan) agg mester balítéletén kacarásszak, már csak azért sem, mert az adott helyzetre vonatkoztatva a dolgot, igazat kell adjak neki. Így önmagában, kiszakítva a Breviárium ezerszínű szövetéből, s főleg egy olyan költői műhely közegében, melyből később a poszt-keményi marnoiánus antiretorizáltság megannyi kiváló alkotója növekedett ki az évek során, valóban nem más ez a szöveg, mint dalmahodás és hömbörödés. Na de annak milyen gyönyörű!

S a versnek ez a túlburjánzó túlretorizáltsága, ahogy a legszimplább művészetelméleti közhely kimondásába befurakszik a teljes zsidó-keresztény-görög kultúra, Bruegheltől a Borgia-sírokig, ahogy szinte agyonnyomja benne a folyamatos önreflexió elméleti furora a költészetet, nem a Szentkuthy-szubjektum legnagyobb tragédiáját, vereségében is tündöklő nagyszabását állítja-e elénk? Ahogy az Én, saját magától menekülve, addig puffasztja magát, míg magába nem foglal több évezredet, jónéhány vallást és kultúrát, körömcipőt és transzcendenciát, papucsot és Halált, hogy végül kipukkadva úgy hulljon vissza önmagába, mint a távoli naprendszerek fekete lyukká zuhanó csillagai?

S kérdem én, létezik-e magasabb rendű, teatralitásában őszintébb látványosság e zuhanásnál?

 

 

(A poszt eredetileg az Előszezon blog
"Ki, mit, miért" rovatába és felkérésére készült.)