Rubin Szilárd: Csirkejáték
Magvető, 2004 (1963), 213 oldal, 1890 Ft

Mintha valami furfangos irodalmi démon űzne tréfát velünk, s venné ifjúkorunk valamely súlyos, történelemtől, aprólékos lélekelemzéstól, érzelmektől több száz oldalon keresztül megterhelt nagyregényét – melyet bár soha nem olvastunk, mégis emlékezünk rá –, varázsollójával nekiesne, tizenegynéhány jelenetet kimetszene a lassan hömpölygő elbeszélésből, azokra öntene némi elsőosztályú cinizmust és vitriolt (vigyázva, hogy a hozzávalókban megtalálható érzelmi szabadgyökök ne sérüljenek túlságosan), s a kiválogatott töredékeknek ebből az ódivatú alapanyagából mirnix-dirnix, elénk varászolna egy alig kétszázötven oldalas, minden szempontból modern szerelmes regényt.

Ha Rubin Szilárd apró remekműve, a Csirkejáték manapság jelent volna meg, szépen el lehetne mondani róla, milyen kiváló érzékkel sűrítette a szerző monumentális témáját egy hosszabb vonatútnak megfelelő terjedelemre, meghallván az új idők szavát, mikor az embereknek, ha olvasnak egyáltalán, nemigen van ideje másra, mint ilyen gondosan kiporciózott, tömörségükben is lórúgással felérő kisregényekre – jóllehet ez a könyv eredetileg 1963-ban jelent meg, azokban az időkben (feltéve, ha hihetünk az idősebb pályatársak kissé nosztalgikus visszaemlékezéseinek, no meg a szocialista könyves tervgazdaság kiadási példányszámainak), mikor az embereknek éppen, hogy nemigen volt más lehetősége a kikapcsolódásra, mint lassan hömpölygő nagyregényeket olvasni (melyeket, főleg fordításban, készséggel és kiváló minőségben szállítottak nekik a saját publikációktól eltiltott kiváló irodalmáraink).

A Csirkejáték, mint regény, épp olyan olthatatlanul cinikus sóvárgással vágyakozik a klasszikus szerelmi nagyregények világa iránt, és végül épp olyan kiégett sóhajtással ismeri be ennek a világnak a folytathatatlanságát, ahogyan a regény főhőse, Attila forgolódik eleinte kommunista zsidófiúként, majd az aktuális rendszerből kiábrándult poète maudit-ként, magára is kissé gyanakodva, a letűnt német nagypolgárság maradékait áporodott hajthatatlansággal továbbmajszoló családban, ahová rossz csillagzat alatt született szerelme űzi, Orsolyához, aki a regény idején ugyan már csak tisztes (kis)polgári életre vágyakozó vidéki patikuslány, nagynénje azonban még látott lóversenyt a Balatonon, és a versenyen olyan grófnőt is, „aki Osakából hozatott zsokét!” (12.)

Így, egészen pontosan így nézne ki az Érzelmek iskolája, ha valaki azt a hatvanas évek Magyarországán írja meg, és lám, Rubin Szilárd tényleg megírta.

Ez pedig nem üres frázispuffogtatás, hanem megannyi konkrét részlet és konkordancia támasztja alá. Figyeljük meg: még hajóút is van, nem is egyszer, hiszen a főként Mohács és Budapest között zajló történet két helyszínét nem más, mint a Duna köti össze, s miként az Érzelmek iskolája szerzőjénél, Rubin Szilárd tollát is épp az a megmagyarázhatatlan, lebegő távolságérzet vezeti a regény írásakor, amit csakis folyami hajón állva, cigarettával a kezében érezhet az ember, mikor az ismerős tájak, erdősávok, kisvárosok, dombok, hegyek úgy vonulnak el a szeme előtt egyszerre ünnepélyes és gyászízű körmenetben, mintha saját ifjúságának panoptikumát figyelné egy színházi látcsövön keresztül. (Egyszer én is végighajóztam a Dunát Bécstől Bukarestig, kedves Olvasó, hidd el, pontosan tudom, miről beszélek.) Vagy az utolsó fejezet az összes korábbinál nagyobb időbeli szakadékot átugró, hirtelen vágása: „Húsz év múlva egy holland lánytól kölcsönként messzelátóval néhány percig közelről láttam a Ferihegyen.” (205.) – ebben nem lehet nem felismerni a híres Flaubert-i blanc, az Éducation leghíresebb szöveghelyének emlékét a regény zárlatából, amely voltaképp nem is szöveghely, csak a szöveg hűlt helye, egy üres, fehér sor két bekezdés között, ami már Proustnak is nagy kedvence volt. (Erről bővebben a Proustonaután.)

És persze maga Attila alakja is hozza a klasszikus francia regény majd’ minden attribútumát, a halmozottan hátrányos kisvárosi indulástól kezdve a kifinomult polgárlét iránti akarnok vágyakozáson át a fővárosi karrierről szőtt álmokig és a végső kiábrándulásig, ahogy maga mondja magáról: „Elnéztem a feszült és sápadt arcot, egy megkésett, fonák Julien Sorel arcát, akit Napóleon helyett Metternich bűvölt meg, s a forradalom korában támasztotta létráját az úriházak omló falához” (81.), hasonlóan egyik sorstársához, Rácz Hédihez, aki a maga udvarlójának pedigrés családjába „Becky Sharp szívósságával vágyódott akkor, amikor az igazi Becky Sharpok már a lecsúszott nagypolgárságból kapaszkodtak a népi demokrácia magasabb körei felé.” (93.)

S a lehetetlen szerelmi történet mögött éppúgy ott hömpölyög a történelmi, politikai felfordulások mononton körtánca, ahogy Flaubert-nél az 1848-as forradalom körüli mizériák, a külső történések szintjén csak mintegy jelzésszerűen, belülről azonban a lehető legmeghatározóbb módon, olyannyira, hogy erotika és politika összefonódását, a történelmi valóság nászágyakba, szerelmesek takarója alá is befurakvó kígyómozgását magyarul legközelebb talán csak Nádas Péter írja meg az Emlékiratok könyve lapjain. De itt is a döbbenetes takarékosság: amikor például a harmadik fejezet buszútján a mór stílusú mohácsi városháza mellett elhaladva az egyik barátja csak úgy odaveti Attilának –„Erről a lépcsőről olvastad fel a Nemzeti Bizottság kiáltványát?” (59.) – és aztán néhány csipkelődő megjegyzést leszámítva az egész ügyről alig esik szó a továbbiakban. Pedig hány és hány klasszikus író dörzsölné a kezét egy ilyen mondat után, lélekben már készülve is arra, hogy nagyszabású tablóban mutassa be a kétségtelenül drámai, és kicsinyes, jellemző-mulatságos részletekben is bővelkedő jelenetet, ahogy a piaci kofa egyetlen fiacskája a városháza lépcsőjéről új rendet hirdet a dunaparti kisvárosban! Megint hasonlóan az Érzelmek iskolájához, itt is arról van szó, hogy nem a nagy horderejű, drámai történések hiányoznak a szereplők életéből, hanem az a képesség, hogy mindezek nagyszabását még komolyan tudják venni.

A Flaubert-párhuzamok mellett azonban arról is meg kell emlékeznük, hogy a Németországban nemrég nagy sikerrel megjelent könyv egyik kritikusa a könyv kapcsán megjegyzi: „érződik, hogy a szerző jól ismeri Marcel Proustot” – és méltán. (Kedves Olvasó, ugye te sem gondoltad komolyan, hogy egy nekem tetsző regényről olvasva megúszod némi proustolgás nélkül, ugye?) Nézzük mondjuk a következő bekezdést:

„Zavaromban a karosszékben felejtett újságért nyúltam. Nemrég zápor volt, kicsit elázott, s ahogy kitártam, középen be is szakadt. Nem volt jó spanyolfalnak. Csak hát, ha nem nyitom ki, sosem döbbenek rá, milyen volt az, amikor valóban hittem a jövendőben. Nem kellett hozzá más, csak a nedves és foszlékony papír szaga, a nyirkossággal és nyomdafestékkel teleszítt oldalaké, amilyen a legelső újságé volt, amit a háború után vettem. Megcsapott, s azonnal el is illant. Bizonytalan és csalóka szag volt, s mégis úgy rémlett: az ember sohasem törődhet bele, hogy elvesztette.” (11.)

De nem ez az egyetlen hely, ahol voltaképpen az akaratlan emlékezés minősített esetével van dolgunk (a végső szakítás után számtalan ilyen visszaemlékezés történik Orsolyára), természetesen a már megszokott Rubin Szilárd-i takarékossággal. Nem spiláz túl semmit, inkább felvillant, az elbeszélői tekintet fáradtan tovább is siklik az apró megrázkódtatáson – oh, les intermittences du coeur… –, az olvasó viszont egy pillanatig azért még döbbenten áll, és ízlelgeti, mi minden történt vele egyetlen bekezdés alatt. És természetesen ott van a regény nagy – és, valljuk be, kicsit enigmatikusan, a hajánál fogva előrángatott – revelációja, a szerelem romjai alól, a gyermekkor homályából előásott őrfűi birtok képe (191.), mely az Orsolya emlékével való leszámolás után a főhős önbecsülésének, személyiségének, identitásának új alapja lehet. Az ennek kapcsán felszínre bukó érzeményekben benne van minden, amit a felnőtt Marcel érez Combray iránt a híres csodasüti hatására, és többek között az is, amit jóval később megért ennek kapcsán: történetesen, hogy az így megtalált Combray (vagy Őrfű) nemcsak, hogy nem létezik már, hogy az utolsó kőig elbontották, átépítették és lerombolták, de hogy abban a formájában, ahogyan az érzelmes emlékezet újrateremti, soha nem létezett igazán, a most megtalált elveszett Paradicsom építőkövei pedig jó részt talán nem is valós emlékek.

Ezeknél azonban van két jóval fontosabb mozzanat, ahol talán nem teljesen alaptalan prousti párhuzamokat vonnunk: az első ilyen a szereplők öregedéséhez, és így az egész regény időkezeléséhez kapcsolódik, s mint már korábban, itt is meg kell hajlanunk Rubin elképesztő sűrítési és szerkesztési virtuozitása előtt: a Csirkejáték ugyanis, anélkül, hogy ezt drasztikus strukturális jelekkel (mondjuk a regény két részre osztásával) vagy más, különöseben szembetűnő elválasztásokkal tenné, gyakorlatilag olyan, mint egy schönbergi zenedarab, ahol a kezdetben bevezetett hangsor a darab végére teljes mértékben a visszájára fordulva hangzik el újra, vagy mint Leverkühn Apocalypsis-e, ahol ugyanabból a zenei anyagból épül föl az angyali gyermekkórus és a pokoli röhögészuhatag – hiszen az Orsolyával való végső szakítás utáni részben gyakorlatilag minden szereplő és minden apró részlet, ami meghatározó volt az első, ifjúkori fejezetek szerelmes-bohém idilljében, önmaga groteszk paródiájaként, a felnőttkor pusztítóan prózai fénytörésében tér vissza (még az első fejezetben, egyetlen epizód erejéig felvillantott, törött karú kurva is feltűnik a regény zárlatában osztrák fogadósnéként), hasonlóan ahhoz, ahogyan az Eltűnt idő nagy haláltánc-jelenetében immár a halál maszkját viselve és az elmúlt évtizedek gólyalábain botladozva újra végigvonulnak előttünk a korábban megismert szereplők, az időközbeni társadalmi átrendeződéseknek megfelelő, új pozícióikban; azzal a különbséggel, hogy Rubinnál az idő múlása és a történelmi változások mellett legalább annyira fontosak az elvesztett illúziók, a felhőtlen süvölvényévek és a siváran praktikus felnőttkor ellentéte.

A második prousti mozzanat nem más, mint a regény gerincét alkotó szerelem dinamikája, melyben a főként az Eltűnt idő V-VI. köteteiben leírt Marcel-Albertine kapcsolat távoli emlékeire figyelhetünk fel. Az az önpusztító héjanász, ami már egyik félnek sem jelent semmiféle élvezetet, mégis összeszorított foggal, egészen az elmebajig gyűrűzve vonul végig a regény második felén, az érzelmi hangoltság hasonlóságai mellett több ponton is érintkezik az Albertine nincs többé cselekményével (a tömörség miatt itt inkább a Grasset-féle, meghúzott kötet anyagára gondolok): a végső szakítással szembesülve, végső kétségbeesésében Attila éppúgy régi barátait igyekszik rávenni a közvetítő szerepre, ahogyan Marcel könyörög Saint-Loup-nak a szerelmi közbenjárásért; az pedig, amikor a szakítástól félőrülten kóválygó Attila az Állatkert mellett intézetis lányok csapatába botlik (188.), s újra eltölti a remény, hogy „Bizonyára szép is van köztük! Egészen biztosan van köztük egy, aki boldoggá tenne, akivel megváltanánk egymást!” (189.) – nos, ez a jelenet egészen kísértetiesen hasonlít arra az epizódra Proustnál, amikor a lelombozott Marcel szerelmi búsongása közben fölszed az utcáról egy szegény kislányt (VI. 21.), hogy egy órára elringassa a térdén, mielőtt kiadná az útját 500 frank fizetséggel (amiből aztán annak rendje és módja szerint rendőrségi ügy lesz). Persze az utóbbi esetben sem pontos párhuzamról, hanem egy futó felvillanásról van szó: mégis, az a lélektani mozgás, ahogy az elhagyott férfi hirtelen egy fiatal nőnemű lény, bárki, akárki felé lövelli céljavesztett vágyait, majdnem ugyanaz.

Természetesen nincsenek információim arról, hogy Rubin egyáltalán olvasta-e Proustot, vagy példaképe volt-e mondjuk az Érzelmek iskolája a Csirkejáték írásakor. A föntebb már idézett Vörös és fekete-utaláson túl azonban egyszer táskájában „egy francia regény korrektúrájával” látjuk a főhőst; s mivel azt azért tudni lehet, hogy a regény nem nélkülözi az önéletrajzi elemeket, talán nem tévedünk nagyot, ha feltételezzük Rubinról a fenti művek ismeretét, akár fordításban, akár eredeti nyelven is.

S ha már a nyelv: csapongó eszmefuttatásunk végéhez közeledve nem mehetünk el szó nélkül Rubin elképesztő mondatai, meghökkentő hasonlatai mellett sem, melyek mellbevágó modernségükkel, ugyanakkor tűpontos jellemző erejükkel egészen unikális ízt adnak az egyébként – mint fentebb is kimutattuk – meglehetősen régivágású történetet elmesélő, sokszor a régi idők Magyarországa felé vágyakozó, nosztalgikus elbeszélői hangnak. Már a legelső oldalon kapunk a képünkbe egy olyan hasonlatot, amire inkább egy Hajnóczy-novella, még inkább pedig egy Bajtai András- vagy Nemes Z. Márió-vers sorai között számítanánk: „Bőröm friss és hűs volt a fürdéstől, testem tiszta, mint a közlekedőedény.” (5.) És aztán sorban a többi: „Abban a percben kimondhatatlan boldogság lett volna kopott káplánként elindulni egy jeges templom oltára felé.” (48.) „A mohácsi diákság körében Náci meg én képviseltük a művészvilágot, ahonnan úgy szálltunk le a szünidőre, mint a Montparnasse a zsinórpadlásról.” (52.) „Zsúfolt homály volt, a parázsló cigaretták közt pókhálóként lógott a mennyezetről a cigányzene.” (55.) „Nem tudom, miért, de úgy hatottak, mint a gyermektelen házasok, akik egymást babusgatják a meddőségük miatt.” (77.) „De úgy tapadtam az üvegre, ahogy az űr utasa bámulhat ki a csillagtalan semmibe. Nem is egy ember: egy világűrbe lőtt állat árvaságával.” (104.) „…mentem tovább, mereven, mint az óramutató.” (190.)

Ezek a hasonlatok voltaképpen poétikai támasztékként szolgálnak az elbeszélő főhős, Attila egész világszemléletéhez: az a fanyarul ironikus, önmagán is folyton a kicsinyesség és az emberi gyarlóság jeleit vizslató tekintet, ami végigkíséri az egykori kamasz-szerelemtól bódult, majd abba félig-meddig beleőrülő, s onnan kiégett zombiként kilábaló fiatalember történetét, ez az állhatatos távolságtartás szavatol azért, hogy a szerelmi történet cseppet sem veszélytelen terepén sem futunk bele sehol a giccs, az olcsó érzelgősség vagy a nagyvonalú irodalmi leegyszerűsítések dágványaiba, jóllehet ezek minden utcasarkon ott leselkednek a köztük bámulatos virtuozitással szlalomozó szerzőre. (És a regény kihagyásos szerkezetét tekintve az is felmerülhet bennünk: talán épp a történet integráns részét képező, ám az elbeszélésből végül elhallgatott részekben bújhattak meg a kötet keletkezése idején.)

Szóval bátran kimondhatjuk: a Csirkejáték egy nagy, nagyon nagy magyar kisregény, amire érdemes odafigyelni, és már csak azért is érdemes elolvasni, mert a befektetett idő és a kinyert élvezet (megrendülés, okulás stb.) aránya igencsak kecsegtető. És ami a legjobb – a Csirkejáték 2004-es újrakiadása után most, pár hét múlva kezünkbe vehetjük Rubin Szilárd egy másik könyvét is, a Római egyes című kisregényt, amiben állítólag Pilinszky és Jancsó alakja is feltűnik a fikció függönye mögött, és amihez Pintér József megint elképesztően gyönyörű borítót tervezett…

(Ezt az írást Krusovszky Dénesnek ajánlom, aki négy nappal ezelőtt először beszélt nekem Rubin Szilárdról.)