Európának három fővárosa van, egy hivatalos, egy valóságos, és egy titkos fővárosa. Bár magukat a hivatalos fővárost jelentő hatalmas acél-üveg irodaházakat soha nem láttam, Brüsszelről mégis meglehetősen sok emlékkel rendelkezem. Brüsszel már akkor egy nem létező birodalom nem létező fővárosa volt, mikor az Európai Unió még csak néhány jószándékú politikai fantaszta álmaiban létezett két hidegháborús egyeztető tárgyalás, és néhány látszatmosolyokkal szelidített állófogadás szünetében.

Egy város az európai kontinens északi peremén, amit egy valaha volt gyarmatbirodalom fővárosának építettek, de mire a nagyvonalú építkezések befejeződtek, a gyarmatbirodalomnak már csak az emléke maradt. A kafkai méretekkel büszkélkedő, számtalan használhatatlan folyosóval és lépcsőházzal felszerelt Igazságügyi Palota, melynek tervezője még a munkálatok ideje alatt megőrült és meghalt, nem egy egykor volt birodalomra, hanem egy lehetséges birodalom meghiúsult reményeire emlékezik. Az Európai Unió választása, a praktikus szempontokon túl, valami megfoghatatlan szellemi szükségszerűség szerint is teljesen kézenfekvő. Az a város, ami egy nem létező országocska, a Flandriából és Wallóniából összetapasztott Belgium fővárosa, tökéletesen alkalmas egy olyan entitás befogadására, amely maga is legalább annyira lehetetlen konstrukció, mint Belgium, és legalább annyi birodalmi ábránddal terhes.

„L’Europe sera Belge, ou ne sera pas.” Már nem tudom, melyik belga politikus mondta ezt az örökérvényű mondatot, de pontosan a közepébe talált a dolognak, amikor azt találta mondani: Európa vagy belga lesz, vagy nem lesz egyáltalán.

Az Európa titkos fővárosával ápolt viszonyom már kisgyermekkoromban elkezdődött, és mivel íróként mégiscsak főleg a titkossal, a be nem vallottal, és a rejtve maradóval kell foglalkoznom, ez tulajdonképpen rendjén is van így. Bár Velencét sokan tartják az illúziók és a szemfényvesztés városának, a figyelmesebb szemlélő itt nem nagyon takaríthat meg magának néhány kijózanító felismerést, amelyről Európa más nagy- és fővárosai igyekeznek minél inkább elfeledkezni.

Az egyik legfontosabb ilyen felismerés egyébként éppen az európai ember fáradhatatlan illúziógyártási kedvére vonatkozik. Velence olyan töménységben és kérlelhetetlen monotóniával ontja magából ezeket a tetszetős káprázatokat, ami egészen új, leleplező fényben mutatja meg nekünk Európa más, sziklaszilárdnak és nagyonis valóságosnak hitt illúzióit a szépségről, a műveltségről, és a művészetről. Ugyanakkor ez az abszurditásig, giccsig és rémálomig túlhajtott zsúfoltság nem egyszerűen csak megmutatja az illúziók illúzió-jellegét, de ahelyett, hogy valami aszketikusan elképzelt igazság felé űzve a rögvalóság sivatagába utasítana minket, arra is megtanít, hogy ezt az illúzióigényt mint az európai ember természetes adottságát, sajátos tulajdonságát ismerjük fel, és mint olyat, egy megfelelően éles, elnéző mosollyal, szeretni is megtanuljuk önmagunkban.

Hogy a rögvalóságra borított színpompás lepleket nem lerángatni kell, nem cafatokra szedni és elégetni valami homályos puritanizmus oltárán, csupán a helyükön kezelni. És azt is tudni például, hogy miként mi magunk, ezek is ki vannak téve az idő múlásának, az időjárással együtt járó eróziónak és a mocsárból lassanként fölkúszó rothadásnak. Mert Velencében arról is eléggé nehéz megfeledkezni, hogy mindaz, amit Európa és az európai gondolkodás és művészet évezredeken át épített, örökkévaló mennyei Városának képzeltünk, nagyonis mulandó, pusztulásra ítélt valami.

És derékig áll a nyálkás, ki tudja, milyen történelem előtti csúszómászók által lakott zsombékosokban, ahonnan az idők hajnalán szép lassan kinőtt.

Velence éppúgy, ahogy az eurokraták aktatáskás tömegeivel kárpótolt Brüsszel, szintén egy elveszett birodalom mesterségesen fenntartott, különös álmát alussza. Ez a birodalom valamivel kevesebb évet élt, mint amennyi idős most az az ország, amelynek állampolgára vagyok. És ezer év azért nem kevés idő. Ez a birodalom hajdan, karrierjének csúcsán a Földközi-tenger egész keleti felét a magáénak tudhatta, az akkor ismert világ többi birodalma pedig így vagy úgy, gazdaságilag vagy politikailag, de szintén a zsebében volt.

Berlinnek, amely tehát e feljegyzésen belül, kizárásos alapon, csakis Európa valóságos fővárosa lehet, szintén megvoltak a maga birodalmi ábrándjai, melyek mára már csak vissza-visszatérő rémálomként nehezednek a borongásra amúgy is hajlamos, sokat megénekelt berlini égre. A Harmadik Birodalom képzeletbeli fővárosának grandiózus terveiből ugyan nem valósult meg sok, és ami mégis, azt többnyire a földdel tették egyenlővé a rivális birodalmak lelkiismeretes bombázásai; annál mélyebb nyomott hagyott benne azonban az egyik rivális, a Szovjet Birodalom egy jóval kevésbé fantáziadús építészeti vívmánya, a Fal, mely egy csapásra fából vaskarikává, egyszerre központi jelentőségű hellyé, és egyben határvárossá tette Berlint. Fővárosi rangját felerészben ugyan elvesztette, ekkor azonban már jóval többről volt szó, mint Németország – bármelyik Németország – vezető városának címéről. Berlin a Fallal együtt egész Európa történelmének középpontjába került, a Fal leomlása után pedig nem csak a maga, hanem egész Európa emlékezetének letéteményesévé és őrzőjévé is változott.

Ez az örökség azonban egészen másfajta magatartást igényelt, mint amilyen a maga múzeumi Csipkerózsika-álmában szendergő Velencéé. Egyrészt, mivel megőrzés mellett itt már csak bajosan lehetett volna megspórolni a jelenidejű és azonnali hatállyal megkezdett feldolgozás munkáját, másrészt, mivel Berlin örökségéhez a folytonos változás és átalakulás ugyanúgy hozzátartozik, mint a Fal vagy a Reichstag önmagukban is rengeteg történelmi réteget magukba foglaló objektumai.

Ettől függetlenül, ha Európáról beszélünk vagy gondolkodunk, Berlin épp ugyanúgy csak Velencével és Brüsszellel együtt érvényes, ahogy az utóbbiak sem lehetnek meg a másik kettő nélkül.

(Képek innen, innen és innen.)

Minden utazás aznap kezdődik, amikor biztossá válik, hogy utazni fogunk, és halálig tart, de legalábbis addig, amíg az emlékezet. Egy ideig még tétovázik a képzelet és a gondolkodás, mint amikor az ember egy vasúti kocsiban ülve várja a szerelvény indulását, és ez az állapot eltarthat hetekig, hónapokig is akár, de van egy pillanat, amikor ennek vége szakad, s egy hirtelen rándulással bemozdulnak a pályaudvar untig végigmustrált villanyoszlopai és vezetékei. Innentől kezdve mindegy, hol vagyunk, milyen távol akár a térben, akár az időben, már utazunk, utazódunk leendő célunk felé, megállíthatatlanul.

Berlinnel sincsen ez másként. Pontosan nem tudnám persze megmondani a napot, csak annyit tudok, hogy az első levél november elején érkezett arról, hogy ha úgy akarom, lehetőségem lenne jövőre három hónapot ott tölteni, és persze úgy akartam. Aztán alig egy hónappal később már Berlinből írtak, hogy 2009-ben szívesen látnának a Művészeti Akadémia ifjúsági ösztöndíjasai között.

Azóta egy szüntelenül robogó vasúti kocsi vagyok, s ezen az sem változtatott túl sokat, hogy időközben két és fél hetet Brüsszelben, és egy hetet Párizsban töltöttem el.

Mivel három hónap sok mindenre elég lehet majd, de mégsem beláthatatlanul hosszú idő, alattomos tervet eszeltem ki a magam számára. Az utazás időpontját nagyjából az év végére toltam, s így mintegy nyolc hónapot nyertem, mely hónapok alatt zavartalanul utazhatom tovább Berlin felé, itt Budapesten. Még éppen egy másik utazás legmélyén jártam, mikor egy álmatlan éjszakán összeállítottam az első listát az elolvasandó szakirodalomról.

Javíthatatlan könyvember vagyok. Amikor életemben először dohányhoz nyúltam, épp úgy könyvekből próbáltam megtanulni pipázni, ahogyan nem sokkal később annak is könyvekben jártam utána, hogy hogyan kell homoszexuálisnak lenni. Egy korszerű meleg-identitás kialakítására persze nem nagyon elég mindaz, ami a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár szociológiai olvasótermében, a „devianciák” címszó alatt található, mégis, amikor a könyvek elolvasása után életemben először mentem melegek közé, nem éreztem teljesen elveszettnek magam, s az előttem álló emberi, kulturális, és szociológiai jelenségről már rendelkeztem egy olyan elméletileg felépített képpel, melyet aztán gyakorlati tapasztalataim alapján korrigálhattam.

Persze ahogyan vége, úgy kezdete sincsen semmilyen történetnek, hiszen Berlinnel kapcsolatban is az volt az első gondolatom, hogy én már jártam azon a helyen, sőt, azt is tudtam, hogy utolsó berlini lakásom Kühnertéknél volt, kinn Schöneweidén, egy vadszőlővel befuttatott villaház első emeletén; már vörösödtek a vadszőlő levelei, a megfeketedett gyümölcsökre madarak jártak, ősz volt.

Azóta ez a két mondat, melyeket a rám jellemző felelőtlenséggel a sajátom végéhez ragasztottam, a hozzájuk tartozó regénnyel együtt öt különböző nyelven található meg a pestlőrinci könyvtárszobám egyik üvegpolcán. Az első vaskos, nagy alakú példányt az Operaház melletti antikváriumban vettem meg, nem sokkal az után, hogy a Jelenkor kiadó piacra dobta azt az új, két kötetes változatot, melynek a megvételére csak mintegy fél évvel ezelőtt tudtam rászánni magam, amikor már tudtam, hogy tudományos munkám számára is elengedhetetlen lesz egy korszerűsített szövegvariáns. Az Opera melletti vétel idején már ismertem a szöveget, igaz annak háromkötetes formájában, melyet szintén a Szabó Ervinből kölcsönöztem ki valamelyik gimnáziumi nyárra.

Létezik az olvasásnak egy olyan lázas, kamaszos változata, melynek sokkal több köze van valami kéjes ájulathoz, mint bármilyen értelmes szellemi tevékenységhez, s melynek során csak épp az nem tűnik fel nekünk az olvasott könyvben, ami a leginkább kiszúrja a szemünket. Pontosan így történt velem is azon a nyáron, s miközben a folyondárszerűen kanyargó mondatok indáin ringatóztam önfeledten, fel sem merült bennem, hogy az egymást váltó jelenetek és képek részegítő kavalkádja valójában négy, jól szétválasztható emlékiratot alkotna, melyek a rafinált regényszerkezet tükörrendszerében egyazon emberi arc négy különböző nézetévé állnak össze.

Azóta persze már többször bejártam Berlint és a regény többi helyszínét ennek az ismeretlen arcnak a nyomában, időnként angolul, németül, franciául ízlelgetve a könyv egyes mondatait, szóval amikor néhány héttel ezelőtt megérkezett az első berlini levél, és elkezdtem tudatosan készülni a várossal való találkozásra, már nyakig voltam egy történet közepében. Sőt, amikor még semmit sem tudtam arról, hogy valamikor majd Berlin lehet az átmeneti otthonom, ahogy annak idején a ciprusi Drúszia, vagy a Seneffe-i kastély belső udvara volt Belgiumban, már írtam is egy történetet, amelyben, igaz csak mellékszereplőként, de mégis felbukkant Berlin, mégpedig épp úgy, mint a magyar írók nem is egészen titkos búvóhelye saját szülőföldjük elől.

Mi tagadás, ha áttekintjük az utóbbi harminc-negyven év magyar irodalomtörténetét, aligha lehet kétségünk afelől, hogy Berlinből igen jó rálátása lehet az embernek Budapestre, főként, ha irodalommal foglakozik.

Mivel a Belgiumból és Franciaországból hazahozott kötetek miatt immár elodázhatatlanná vált egy újabb könyvespolc építése a szobámban, az ilyenkor esedékes átrendezések során lett külön Berlin-polcom is; ez a megtiszteltetés Esterházy, Nádas, Szentkuthy és Marcel Proust életművei mellett eddig még csak Velencének járt ki, feltéve, ha nem számítjuk még ide Thomas Mann és Szerb Antal társbérletét a művészeti albumok polca alatt. Egyébiránt magam is követem Jorge Luis Borges elvét, mely szerint a könyvtárrendezés az irodalomkritika egyik formája. A legszebb összecsengés, melyre az új elrendezésben a legbüszkébb vagyok, egy Kertész-Krúdy-Kafka hármashangzat.

A Berlin-polc egyik oldalán a birtokomban lévő négy német nyelvű könyv között három található (a negyedik a Nádas-polcon van a többi nemzetközi kiadás között): egy Kafka elbeszéléseit tartalmazó kötet, a Halál Velencében német kiadása, és egy válogatott Sade-kiadás, melyet egy baráttól kaptam a huszonötödik születésnapomra. Ugyanis elhatároztam, hogy mire Berlinbe megérkezem, meg akarok valamelyest tanulni németül, és persze már a szándék elég volt ahhoz, hogy eszeveszett könyvvásárlásokba kezdjek. (Nem mintha a német nyelvvel való kapcsolatom ekkor kezdődött volna, hiszen anyai nagyapám révén valamennyi német ajkú vér bennem is csörgedezik. A Kafka-kötetet meg még Kolozsváron vettem, hirtelen felindulásból.) A másik oldalon egyelőre még csak William L. Schirer háborús tudósításai vannak, meg Isherwood regénye, Walter Benjamin gyermekkori jegyzetei a városról, és Földényi F. László esszékötete, de karácsony után ez a gyűjtemény is többszörösére növekszik majd… 

Gerőcs Péternek

Végtére is, Budapest csak néhány órányi vonatútra fekszik Bécstől, szinte ott van a szomszédban, és igazán senki nem lepődött volna meg, ha Garami-Nagy Zombor húsz év után úgy dönt, az ausztriai felolvasást követően tesz egy rövid kitérőt, és meglátogatja szülővárosát. Azonban a húsz év alatt, amióta Berlinben élt, valahogy még soha nem sikerült rászánnia magát, s érezte, hogy ez az alkalom sem lesz kivétel. Talán ha lett volna valamilyen különleges oka annak, hogy elmenjen, háború, katonai puccs vagy legalább egy visszautasíthatatlan állásajánlat a német fővárosban, amiért rákényszerült volna arra, hogy hátrahagyja szülőhazáját és anyanyelvét, lett volna esélye a visszatérésnek is. De ez a kapcsolat, a kapcsolat a várossal, melyet folyó szel ketté, s amelynek népe leginkább azzal tölti az idejét, hogy a két partról válogatott durvaságokat kiabál egymásnak, nem látványos szakítással végződött, melyet egy hasonlóan színpadias kibéküléssel el lehetne simítani; egyszerűen annyi történt, hogy egy napon, mikor sokadik berlini munkatartózkodása végére ért, Zombor képtelen volt felszállni a budapesti gépre.

Ott állt a schönefeldi repülőtér gigantikus üveghalljában bőrönddel a kezében, még megvárta, amíg az egyik hatalmas LCD-kijelzőn feltűnik a magyar főváros ezerszeresen ismert nyolc betűje, majd sarkon fordult, rendelt magának egy taxit, és némi magyarázkodás után újra kibérelte, ezúttal hat hónapra, azt a szerény garzonlakást az Unter den Linden közelében, ahol a megelőző heteket töltötte. Aztán a hat hónapból valahogyan húsz év lett, az alkalmi fordítási munkákból és irodalmi megbízásokból pedig egy magyar lektori állás a Humboldt Egyetemen. És három nagy sikerű regény, melyeket azonban már német nyelven írt meg, miután egy háromszereplős szerelmi történet folyományaképp örökre megszakította a kapcsolatot addigi német fordítójával.

Berlin is megváltozott. Az NDK emléke, melyet Zombor is már csak jobbára az apja történeteiből ismert, szinte nyomtalanul eltűnt az utcákról, s ennek Zombor is örült, mert így kevesebbet kellett gondolnia az apjára, és szinte maradéktalanul a magáénak érezhette a várost.

Tulajdonképpen most sem tudta eldönteni, hogy vajon magyar vagy német íróként hívták-e meg az osztrák fővárosba, hogy az egykori Narrenturm, vagyis az elmeháborodottak számára épített Bolondok Tornya, a jelenlegi Anatómiai-Patológiai Múzeum köralakú épületében felolvasson a A Téboly Éve nevű európai uniós rendezvénysorozat keretében. Mégis, ahogy a taxija végighajtott a belvároson, el az egymással farkasszemet néző múzeumok és Mária Terézia szobra előtt, egy pillanatra elkapta valamiféle osztrák-magyar nosztalgia, amit végsősoron akár honvágynak is nevezhetünk. Vajon mérnek-e még ihatatlan kávét a pesti bölcsészkar alagsorában? Állnak-e még a híres romkocsmák a régi zsidónegyedben? És mi lett Nikolett-tel, a nádszáltermetű vörös boszorkánnyal, ifjúkori novelláinak múzsájával? Megtalálta-e Aladár, a búsképű udvarhelyi költő a nyugalmat és a boldogságot, mikor zen kolostort nyitott az egykori Lipótmező egyik elhanyagolt épületében?

„Ugyan már… színtiszta krögerizmus”, morogta maga elé, homlokát a taxi ablaküvegéhez nyomva. Megérkezésekor, ilyen vészesen közel hazájához, valóban elvárt volna valamiféle adminisztrációs kellemetlenséget, ami hidegen emlékezteti majd hátrahagyott kelet-európai múltjára: hogy egy cerberus-tekintetű rendőr vagy vámos majd megkérdőjelezi a nevét, identitását, jogcímét az öreg kontinensen való szabad mozgásra, mely aztán kénytelen-kelletlen visszavezeti majd a gyökereihez, hogy az élmény Berlinbe hazaérve majd melankolikus eszmefuttatásokba torkolljon a boldogtalan huszadik századról… de nem történt semmi ilyesmi. A Schengeni övezet működött, mint egy aggályosan beállított svájci óramű, s egy olyan jól öltözött, ötvenes fehér férfi, akinek legfeljebb ábrándos tekintete és kissé görnyedt testtartása engedhetett következtetni arra, hogy talán mégsem jólmenő kereskedő vagy banki alkalmazott, hanem irodalmár, jóformán senkit nem érdekelt.

Mivel korán szállt le a gépe, és a hotelben sem adódtak gondok, még éppen volt ideje arra, hogy a Narrenturmba érkezve eltöltsön néhány tanulságos órát az Anatómiai-Patológiai Múzeum gyűjteményében. Jól ismerte az efféle helyeket, hiszen a berlini Medizinhistorisches Museum preparátum-gyűjteményének rendszeres vendége volt. Egyszer régi barátját és kollégáját, Daedalus Tamást is elvitte oda, aki a formalinban ázó mongolidióta-fejek és sziámi ikrek között egyórás előadást tartott neki a Szent Márk katedrális ereklyetartóiról, és a két kiállítás között vonható hideglelős párhuzamokról. Ez a bécsi gyűjtemény azonban inkább a viaszba öntött különböző testi torzulások bemutatásában jeleskedett; Zombor pedig, miközben a hatalmasra duzzadt belek, összenőtt koponyák és elefántiázisos végtagok viaszképmásai között sétált, maga is eljátszott néhány ilyen párhuzammal, például az író és a preparátor munkája, vagy a művész és a preparátum helyzete között, de végül nem jutott a gondolatmenet végére, mert indulnia kellett a félkör alakú belső udvarra, ahol kezdődött az irodalmi délután.

Garami-Nagy Zombor, az elsőként fellépő portugál költőnő érzékeny Ophélia-verse után, egy közepes hosszúságú elbeszélést olvasott fel egy Isten háta mögötti elmegyógyintézetről, melynek egyetlen orvosa gyógyszerek hiányában a világirodalom klasszikusaival igyekszik helyreállítani betegei lelki nyugalmát, akik a kiadós olvasó-kúrát követően, miután mindannyian felvették egy-egy regényhős személyiségét, annak rendje és módja szerint halomra gyilkolják egymást.

Éppen egy Raszkolnyikov nevű elmebeteg baltás ámokfutását ecsetelte az intézet könyvszekrényekkel telerakott folyosóin, mikor a székeken jólnevelten feszengő közönség sorai között egy ismerős arcra lett figyelmes. Először az a benyomása támadt, hogy valami ördögi tréfa keretében egy rosszakarója a közönség közé csempészte Zombor egykori szerelme, Nikolett viaszmását, s most bizonyára gunyoros mosollyal az arcán figyeli a hatást az épület egyik ablakának magasából – a következő pillanatban azonban rá kellett jönnie, hogy Nikolett valóban ott ül az egyik széken, kissé félárnyékban, s a vékony, homályos hártya, melyet a múzeumlátogatás hatása alatt első látásra a preparátorok viaszának vélt, valójában nem más, mint az öregség.

Több, mint huszonkét éve nem látta ezt az arcot. S most, hogy már tudta, nem képzelődik, s képzelete sorra hántotta le a felé forduló ismeretlen emberről az elmúlt két évtized ráncait, fájdalmait, örömeit és a beleíródott, elmeséletlen történeteket, hogy az eltűnt idő üveges maszkja mögött valami ismerősre leljen, egyszerre úgy érezte, mintha minden egyes felolvasott mondattal maga is egyre fiatalabbá válna, egészen addig, hogy mire befejezte a novellát, a belső udvar kis pulpitusáról Garami-Nagy Zombor, az ötven éves, berlinben megállapodott magyar-német író helyett ugyanaz az egykor dühös tekintetű ifjú botorkált le az előadók számára fenntartott asztalka mellé, mint aki annak idején egy Mikszáth-téri, földszinti albérletben két keze közé fogta Nikolett viaszfehérre sápadt arcát, s jobb híján értelmetlen gügyögéssel, csókokkal, és teste melegével próbálta elűzni a huszonéves, törékeny lány sokadik pánikrohamát.

Persze nem a pánikrohamok miatt váltak el útjaik sok évvel ezelőtt. Hiszen Zombor, amikor utoljára látta Nikolettet, már egy öntudatos és magabiztos nőtől búcsúzott el a ferihegyi repülőtéren, mikor valahai menyasszonya éppen visszatérni készült Indonéziába, ahol a jávai árnyékszínházat kutatta valami zavaros nemzetközi ösztöndíjprogram keretében; nem, a szakítás oka – ha vannak egyáltalán okai egy szakításnak, és nem csak megtörténnek, ahogyan egyszer csak megtörtént Zombor Budapesttel való szakítása is –, szóval elválásuk lehetséges okai között előkelő helyen szerepelt egy másik háromszereplős szerelmi történet, melynek harmadik résztvevője Márta volt, a fiatal és energikus színésznövendék, akinek a körülmények furcsa összjátéka folytán éppen a Mikszáth tér ellenkező oldalán volt lakása, mint Nikolettnek.

Zombor, miközben öregesen megtörölte a homlokát, és hálát adott az égnek, hogy az utána következő dán esszéista előadása annyira unalmas, hogy az asztala mögött ülve nyugodtan foglalkozhat az emlékeivel, remegve gondolt vissza azokra a vígjátéki elemeket sem nélkülöző éjszakákra, melyek során sötétben bújkáló hűtlenként osont át a Mikszáth tér egyik oldaláról a másikra, s minden szépírói tehetségét latba vetve próbálta elhitetni az egyikkel, hogy most már tényleg haza kell indulnia Hűvösvölgybe, a másikkal pedig, hogy éppen most érkezett meg onnan.

Tulajdonképpen soha nem tudta meg, mekkora fájdalmat okozott vagy nem okozott ezzel a két nőnek. Ha visszagondolt, még most is csak saját magát látta, a saját szorongását, zavarát és bűntudatát, melybe nem elhanyagolható mértékben keveredett némi férfias büszkeség is, meg persze a tilalmas dolgok fanyarul édes íze. S most, annyi évvel később, újra itt ül vele szemben Nikolett, ugyanolyan nádszálvékonyan, mint annak idején, csillogó vörös hajában tüntetően érintetlenül hagyott ősz tincseivel, és bizonyára azért jött el ide a Bolondok Tornyába, mert még mindig halálosan szerelmes belé. Zombor egyszerre sajnálni kezdte, hogy a pulpitus mellé helyezett asztalától nem láthatja Nikolett kezeit, mert a nyakát volna tette rá, hogy valahai menyasszonya még azt a jeggyűrűt is előkereste szekrénye mélyéről, melyet oly sokszor vagdostak egymáshoz végeérhetetlen veszekedéseikkor, s ami végül mindig visszakerült Nikolett alabástrom gyűrűsujjára, valahányszor újra kibékültek. Vajon van-e férje, otthona és gyerekei a most oly távolinak tűnő Budapesten, akik mellől valami mondvacsinált indokkal megszökött egy hosszú hétvégére, hogy újra találkozzon vele, Zomborral? Vagy lehetséges-e, hogy már el is vált, a gyerekei lassan kirepülnek, és azt reméli, talán az ifjúságát is visszakapja, ha egykori lovagjával újrakezdi? Zombor agyán hirtelen átfutott, milyen kár, hogy nincsen saját lakása Bécsben. Aztán, hogy már egyáltalán nem gyerek, a hotelszobáját pedig annak rendje és módja szerint tisztességesen kifizette, szóval neki senki ember fia ne mondja meg, kit visz vagy nem visz fel a bérelt szobájába, ha úgy tartja kedve.

Ám lehetséges, hogy van valami abban, hogy az irodalom a későn jött, lépcsőházi gondolatok mestersége, mert Zombornak megint nem volt ideje befejezni a gondolatmenetét, ebben a pillanatban ugyanis egyszerre három dolog is történt. Először is: az irodalmi rendezvénynek hirtelen vége szakadt. Másodszor: ennek megfelelően Nikolett alakja kimozdult az eddig őt takaró félárnyékból, és a rá vetülő késő nyári napfényben, ahogy elindult Zombor felé, egyszerre szebbnek, ragyogóbbnak és idegenebbnek tűnt, mint valaha. Harmadszor: mintha nem is egy múzeummá avanzsált tébolydába, hanem a schönbrunni kastély garden party-jára érkezne, a belső udvar bejáratánál megjelent Márta.

Zombor egy alvajáró szenvtelenségével fogadta a délután szervezőinek kötelező gratulációit, miközben végig az udvar túlsó felét figyelte, ahol Nikolett, látva, hogy Zombort néhány percig még lefoglalják hivatalos teendői, hirtelen sarkon fordult, észrevette Mártát, és mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga, odalépett hozzá, megcsókolta, és kart karba öltve indultak vissza a pulpitus mellett zavartan álló író felé, mintha éppen a tenger hullámain kelnének át.

– Szörnyen sajnálom, hogy lemaradtam a felolvasásról, de egész nap próbálnom kellett a Burgtheaterben, és csak most értem ide – fuvolázta Márta a leglefegyverzőbb mosolyával, majd hozzátette: – Pedig Niki azt mondja, remekül szórakozott. Hogy mesterien írtad át Tamás egyik régi novelláját.

– Szerencsére egész Bécsben egyedül ti tudjátok, hogy az alapötlet nem az enyém… – szabadkozott Zombor, miután leültek az udvaron berendezett kávézó egyik asztalához, és megkönnyebbülten beszélni kezdett az alkalomhoz illő banalitásokról, hogy milyen kevésre becsüli az ilyen felolvasásokat, de legalább rendesen megfizetik, és hasonlók; közben azonban végig Nikolett és Márta gesztusait figyelte hitetlenkedve, hiszen a második vagy harmadik mondat után már nem lehetett kétséges előtte, hogy ezek itt ketten nem csak egyszerűen jóban vannak egymással – ami már önmagában felért egy lórúgással –, de szemmel láthatóan szerelmesek, sőt, minden bizonnyal már évek óta együtt élnek, s ami még ennél is érthetetlenebb: boldogok.

S egyszeriben úgy érezte magát, mint valamikor régen, mikor az egyik szakításuk után az egyetem melletti Múzeum Cukrászda üvegén keresztül nézte sértődött és csalódott féltékenységgel Nikolettet, aki, mint most is, ragyogott, nevetett, s úgy ült ott, felszabadultan, a cukrászda kényelmetlen vasszékein, tavaszi ruhájában és kivillanó márvány-vállaival, mint egy ember-formába öntött bizonyosság, hogy az élet – fájdalom! –, az élet Zombor nélkül is elképzelhető, és lehetséges. Csakhogy ezúttal már nem egy cukrászdai kirakat üveglapja választotta el Zombort ettől a fájdalmasan szép lehetőségtől, hanem egy fél élet. És ekkor, felpillantva az Anatómiai-Patológiai Múzeum gyűjteményének ablakaira, Zombor arra gondolt, hogy az, ami Nikolettet és Mártát most elválasztja tőle, talán mégiscsak valamiféle üvegfal lehet: egy henger alakú, orvosi tárló üvegfala, melyben, mint a szívüknél összenőtt sziámi-ikrek, ott lebeg Nikolett és Márta elbűvölő alakja, gondosan felcímkézve és besorolva az elhamvadt szerelmek rendszertani osztályába… Valami azonban nem stimmelt ezzel a képpel. Hiszen annak ellenére, hogy a hengeres tárló elvesztett évekből épült üvegfalát szinte kézzelfogható bizonyossággal látta hármójuk között, a vele szemben ülő Nikolett és Márta nagyon is élt, csacsogott és szinte repdesett, akár a tavaszi madarak, s egyikük sem hasonlított az orvosi múzeumokban látott preparátumokhoz.

A nap közben tovább vándorolt az égen, s fényével most már az egész udvart betöltötte, mint egy óriási, téglából épült befőttesüveget. Zombor ekkor jött rá, hogy miben tévedett. Hogy az üvegfal valóban ott emelkedik közte és valaha volt szerelmei között; csak éppen ő maga az, aki mintegy húsz éve, egy BERLIN feliratú üvegcsében ül nyakig formalinban, és tehetetlenül néz, belülről kifelé.