Európának három fővárosa van, egy hivatalos, egy valóságos, és egy titkos fővárosa. Bár magukat a hivatalos fővárost jelentő hatalmas acél-üveg irodaházakat soha nem láttam, Brüsszelről mégis meglehetősen sok emlékkel rendelkezem. Brüsszel már akkor egy nem létező birodalom nem létező fővárosa volt, mikor az Európai Unió még csak néhány jószándékú politikai fantaszta álmaiban létezett két hidegháborús egyeztető tárgyalás, és néhány látszatmosolyokkal szelidített állófogadás szünetében.

Egy város az európai kontinens északi peremén, amit egy valaha volt gyarmatbirodalom fővárosának építettek, de mire a nagyvonalú építkezések befejeződtek, a gyarmatbirodalomnak már csak az emléke maradt. A kafkai méretekkel büszkélkedő, számtalan használhatatlan folyosóval és lépcsőházzal felszerelt Igazságügyi Palota, melynek tervezője még a munkálatok ideje alatt megőrült és meghalt, nem egy egykor volt birodalomra, hanem egy lehetséges birodalom meghiúsult reményeire emlékezik. Az Európai Unió választása, a praktikus szempontokon túl, valami megfoghatatlan szellemi szükségszerűség szerint is teljesen kézenfekvő. Az a város, ami egy nem létező országocska, a Flandriából és Wallóniából összetapasztott Belgium fővárosa, tökéletesen alkalmas egy olyan entitás befogadására, amely maga is legalább annyira lehetetlen konstrukció, mint Belgium, és legalább annyi birodalmi ábránddal terhes.

„L’Europe sera Belge, ou ne sera pas.” Már nem tudom, melyik belga politikus mondta ezt az örökérvényű mondatot, de pontosan a közepébe talált a dolognak, amikor azt találta mondani: Európa vagy belga lesz, vagy nem lesz egyáltalán.

Az Európa titkos fővárosával ápolt viszonyom már kisgyermekkoromban elkezdődött, és mivel íróként mégiscsak főleg a titkossal, a be nem vallottal, és a rejtve maradóval kell foglalkoznom, ez tulajdonképpen rendjén is van így. Bár Velencét sokan tartják az illúziók és a szemfényvesztés városának, a figyelmesebb szemlélő itt nem nagyon takaríthat meg magának néhány kijózanító felismerést, amelyről Európa más nagy- és fővárosai igyekeznek minél inkább elfeledkezni.

Az egyik legfontosabb ilyen felismerés egyébként éppen az európai ember fáradhatatlan illúziógyártási kedvére vonatkozik. Velence olyan töménységben és kérlelhetetlen monotóniával ontja magából ezeket a tetszetős káprázatokat, ami egészen új, leleplező fényben mutatja meg nekünk Európa más, sziklaszilárdnak és nagyonis valóságosnak hitt illúzióit a szépségről, a műveltségről, és a művészetről. Ugyanakkor ez az abszurditásig, giccsig és rémálomig túlhajtott zsúfoltság nem egyszerűen csak megmutatja az illúziók illúzió-jellegét, de ahelyett, hogy valami aszketikusan elképzelt igazság felé űzve a rögvalóság sivatagába utasítana minket, arra is megtanít, hogy ezt az illúzióigényt mint az európai ember természetes adottságát, sajátos tulajdonságát ismerjük fel, és mint olyat, egy megfelelően éles, elnéző mosollyal, szeretni is megtanuljuk önmagunkban.

Hogy a rögvalóságra borított színpompás lepleket nem lerángatni kell, nem cafatokra szedni és elégetni valami homályos puritanizmus oltárán, csupán a helyükön kezelni. És azt is tudni például, hogy miként mi magunk, ezek is ki vannak téve az idő múlásának, az időjárással együtt járó eróziónak és a mocsárból lassanként fölkúszó rothadásnak. Mert Velencében arról is eléggé nehéz megfeledkezni, hogy mindaz, amit Európa és az európai gondolkodás és művészet évezredeken át épített, örökkévaló mennyei Városának képzeltünk, nagyonis mulandó, pusztulásra ítélt valami.

És derékig áll a nyálkás, ki tudja, milyen történelem előtti csúszómászók által lakott zsombékosokban, ahonnan az idők hajnalán szép lassan kinőtt.

Velence éppúgy, ahogy az eurokraták aktatáskás tömegeivel kárpótolt Brüsszel, szintén egy elveszett birodalom mesterségesen fenntartott, különös álmát alussza. Ez a birodalom valamivel kevesebb évet élt, mint amennyi idős most az az ország, amelynek állampolgára vagyok. És ezer év azért nem kevés idő. Ez a birodalom hajdan, karrierjének csúcsán a Földközi-tenger egész keleti felét a magáénak tudhatta, az akkor ismert világ többi birodalma pedig így vagy úgy, gazdaságilag vagy politikailag, de szintén a zsebében volt.

Berlinnek, amely tehát e feljegyzésen belül, kizárásos alapon, csakis Európa valóságos fővárosa lehet, szintén megvoltak a maga birodalmi ábrándjai, melyek mára már csak vissza-visszatérő rémálomként nehezednek a borongásra amúgy is hajlamos, sokat megénekelt berlini égre. A Harmadik Birodalom képzeletbeli fővárosának grandiózus terveiből ugyan nem valósult meg sok, és ami mégis, azt többnyire a földdel tették egyenlővé a rivális birodalmak lelkiismeretes bombázásai; annál mélyebb nyomott hagyott benne azonban az egyik rivális, a Szovjet Birodalom egy jóval kevésbé fantáziadús építészeti vívmánya, a Fal, mely egy csapásra fából vaskarikává, egyszerre központi jelentőségű hellyé, és egyben határvárossá tette Berlint. Fővárosi rangját felerészben ugyan elvesztette, ekkor azonban már jóval többről volt szó, mint Németország – bármelyik Németország – vezető városának címéről. Berlin a Fallal együtt egész Európa történelmének középpontjába került, a Fal leomlása után pedig nem csak a maga, hanem egész Európa emlékezetének letéteményesévé és őrzőjévé is változott.

Ez az örökség azonban egészen másfajta magatartást igényelt, mint amilyen a maga múzeumi Csipkerózsika-álmában szendergő Velencéé. Egyrészt, mivel megőrzés mellett itt már csak bajosan lehetett volna megspórolni a jelenidejű és azonnali hatállyal megkezdett feldolgozás munkáját, másrészt, mivel Berlin örökségéhez a folytonos változás és átalakulás ugyanúgy hozzátartozik, mint a Fal vagy a Reichstag önmagukban is rengeteg történelmi réteget magukba foglaló objektumai.

Ettől függetlenül, ha Európáról beszélünk vagy gondolkodunk, Berlin épp ugyanúgy csak Velencével és Brüsszellel együtt érvényes, ahogy az utóbbiak sem lehetnek meg a másik kettő nélkül.

(Képek innen, innen és innen.)

Minden utazás aznap kezdődik, amikor biztossá válik, hogy utazni fogunk, és halálig tart, de legalábbis addig, amíg az emlékezet. Egy ideig még tétovázik a képzelet és a gondolkodás, mint amikor az ember egy vasúti kocsiban ülve várja a szerelvény indulását, és ez az állapot eltarthat hetekig, hónapokig is akár, de van egy pillanat, amikor ennek vége szakad, s egy hirtelen rándulással bemozdulnak a pályaudvar untig végigmustrált villanyoszlopai és vezetékei. Innentől kezdve mindegy, hol vagyunk, milyen távol akár a térben, akár az időben, már utazunk, utazódunk leendő célunk felé, megállíthatatlanul.

Berlinnel sincsen ez másként. Pontosan nem tudnám persze megmondani a napot, csak annyit tudok, hogy az első levél november elején érkezett arról, hogy ha úgy akarom, lehetőségem lenne jövőre három hónapot ott tölteni, és persze úgy akartam. Aztán alig egy hónappal később már Berlinből írtak, hogy 2009-ben szívesen látnának a Művészeti Akadémia ifjúsági ösztöndíjasai között.

Azóta egy szüntelenül robogó vasúti kocsi vagyok, s ezen az sem változtatott túl sokat, hogy időközben két és fél hetet Brüsszelben, és egy hetet Párizsban töltöttem el.

Mivel három hónap sok mindenre elég lehet majd, de mégsem beláthatatlanul hosszú idő, alattomos tervet eszeltem ki a magam számára. Az utazás időpontját nagyjából az év végére toltam, s így mintegy nyolc hónapot nyertem, mely hónapok alatt zavartalanul utazhatom tovább Berlin felé, itt Budapesten. Még éppen egy másik utazás legmélyén jártam, mikor egy álmatlan éjszakán összeállítottam az első listát az elolvasandó szakirodalomról.

Javíthatatlan könyvember vagyok. Amikor életemben először dohányhoz nyúltam, épp úgy könyvekből próbáltam megtanulni pipázni, ahogyan nem sokkal később annak is könyvekben jártam utána, hogy hogyan kell homoszexuálisnak lenni. Egy korszerű meleg-identitás kialakítására persze nem nagyon elég mindaz, ami a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár szociológiai olvasótermében, a „devianciák” címszó alatt található, mégis, amikor a könyvek elolvasása után életemben először mentem melegek közé, nem éreztem teljesen elveszettnek magam, s az előttem álló emberi, kulturális, és szociológiai jelenségről már rendelkeztem egy olyan elméletileg felépített képpel, melyet aztán gyakorlati tapasztalataim alapján korrigálhattam.

Persze ahogyan vége, úgy kezdete sincsen semmilyen történetnek, hiszen Berlinnel kapcsolatban is az volt az első gondolatom, hogy én már jártam azon a helyen, sőt, azt is tudtam, hogy utolsó berlini lakásom Kühnertéknél volt, kinn Schöneweidén, egy vadszőlővel befuttatott villaház első emeletén; már vörösödtek a vadszőlő levelei, a megfeketedett gyümölcsökre madarak jártak, ősz volt.

Azóta ez a két mondat, melyeket a rám jellemző felelőtlenséggel a sajátom végéhez ragasztottam, a hozzájuk tartozó regénnyel együtt öt különböző nyelven található meg a pestlőrinci könyvtárszobám egyik üvegpolcán. Az első vaskos, nagy alakú példányt az Operaház melletti antikváriumban vettem meg, nem sokkal az után, hogy a Jelenkor kiadó piacra dobta azt az új, két kötetes változatot, melynek a megvételére csak mintegy fél évvel ezelőtt tudtam rászánni magam, amikor már tudtam, hogy tudományos munkám számára is elengedhetetlen lesz egy korszerűsített szövegvariáns. Az Opera melletti vétel idején már ismertem a szöveget, igaz annak háromkötetes formájában, melyet szintén a Szabó Ervinből kölcsönöztem ki valamelyik gimnáziumi nyárra.

Létezik az olvasásnak egy olyan lázas, kamaszos változata, melynek sokkal több köze van valami kéjes ájulathoz, mint bármilyen értelmes szellemi tevékenységhez, s melynek során csak épp az nem tűnik fel nekünk az olvasott könyvben, ami a leginkább kiszúrja a szemünket. Pontosan így történt velem is azon a nyáron, s miközben a folyondárszerűen kanyargó mondatok indáin ringatóztam önfeledten, fel sem merült bennem, hogy az egymást váltó jelenetek és képek részegítő kavalkádja valójában négy, jól szétválasztható emlékiratot alkotna, melyek a rafinált regényszerkezet tükörrendszerében egyazon emberi arc négy különböző nézetévé állnak össze.

Azóta persze már többször bejártam Berlint és a regény többi helyszínét ennek az ismeretlen arcnak a nyomában, időnként angolul, németül, franciául ízlelgetve a könyv egyes mondatait, szóval amikor néhány héttel ezelőtt megérkezett az első berlini levél, és elkezdtem tudatosan készülni a várossal való találkozásra, már nyakig voltam egy történet közepében. Sőt, amikor még semmit sem tudtam arról, hogy valamikor majd Berlin lehet az átmeneti otthonom, ahogy annak idején a ciprusi Drúszia, vagy a Seneffe-i kastély belső udvara volt Belgiumban, már írtam is egy történetet, amelyben, igaz csak mellékszereplőként, de mégis felbukkant Berlin, mégpedig épp úgy, mint a magyar írók nem is egészen titkos búvóhelye saját szülőföldjük elől.

Mi tagadás, ha áttekintjük az utóbbi harminc-negyven év magyar irodalomtörténetét, aligha lehet kétségünk afelől, hogy Berlinből igen jó rálátása lehet az embernek Budapestre, főként, ha irodalommal foglakozik.

Mivel a Belgiumból és Franciaországból hazahozott kötetek miatt immár elodázhatatlanná vált egy újabb könyvespolc építése a szobámban, az ilyenkor esedékes átrendezések során lett külön Berlin-polcom is; ez a megtiszteltetés Esterházy, Nádas, Szentkuthy és Marcel Proust életművei mellett eddig még csak Velencének járt ki, feltéve, ha nem számítjuk még ide Thomas Mann és Szerb Antal társbérletét a művészeti albumok polca alatt. Egyébiránt magam is követem Jorge Luis Borges elvét, mely szerint a könyvtárrendezés az irodalomkritika egyik formája. A legszebb összecsengés, melyre az új elrendezésben a legbüszkébb vagyok, egy Kertész-Krúdy-Kafka hármashangzat.

A Berlin-polc egyik oldalán a birtokomban lévő négy német nyelvű könyv között három található (a negyedik a Nádas-polcon van a többi nemzetközi kiadás között): egy Kafka elbeszéléseit tartalmazó kötet, a Halál Velencében német kiadása, és egy válogatott Sade-kiadás, melyet egy baráttól kaptam a huszonötödik születésnapomra. Ugyanis elhatároztam, hogy mire Berlinbe megérkezem, meg akarok valamelyest tanulni németül, és persze már a szándék elég volt ahhoz, hogy eszeveszett könyvvásárlásokba kezdjek. (Nem mintha a német nyelvvel való kapcsolatom ekkor kezdődött volna, hiszen anyai nagyapám révén valamennyi német ajkú vér bennem is csörgedezik. A Kafka-kötetet meg még Kolozsváron vettem, hirtelen felindulásból.) A másik oldalon egyelőre még csak William L. Schirer háborús tudósításai vannak, meg Isherwood regénye, Walter Benjamin gyermekkori jegyzetei a városról, és Földényi F. László esszékötete, de karácsony után ez a gyűjtemény is többszörösére növekszik majd…